Bíró Ferenc (1937–2024) halálára

Elmondhatjuk, hogy Bíró Ferenc személyében a felvilágosodás kutatásának meghatározó alakját veszítettük el. Szakmai, irodalomtörténészi életművének az értékelését nyilván el is kell majd végeznünk egyszer, most azonban inkább azt hangsúlyoznám, hogy a mi veszteségünk mégis más és több ennél. Bíró tanár úr ugyanis nagyformátumú egyetemi oktató volt, aki – miután 1987-ben az ELTE Bölcsészkarán először hirdetett órát, majd 1991-ben főállásba is átjött az egyetemre – 2007-es nyugdíjba vonulásáig folyamatosan tanított, s számos évfolyamnak ő tette átélhetővé a 18. századi magyar irodalom világát. 1994-től 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig tanszékvezető volt – s hozzátehetem, a legjobb főnök, akivel valaha találkoztam: az adminisztratív feladatokat ugyanis soha nem akarta ráterhelni a fiatalabb kollégákra, hanem mindent igyekezett maga megoldani (legföljebb segítséget kért, de azt is csak módjával). Azon kívül mindig barátságos és önzetlen volt, aki humorral és nyugalommal tudott reagálni a leglehetetlenebb helyzetekre is, példát adva az ilyen szituációk egészséges kezelésére. Az ő vezetésével és ösztönzésére lett a tanszék valóban az egyik centruma a magyarországi felvilágosodás kutatásának: ő ugyanis kiemelten fontosnak tartotta, hogy egy egyetemi tanszék rendelkezzen markáns tudományos profillal, ezért is ösztönzött közös kutatásokat, amelynek keretében 2005-ben meg is jelent a részben a tanszéki munkatársak közreműködésével írott, fontos tanulmánykötet, a Tanulmányok a magyar nyelv 18. századi történetéből. De tudományszervezési energiái ebben nem merültek ki. Korszakspecialista irodalomtörténészként és textológusként egyaránt gyümölcsöző együttműködést épített ki a társegyetemek tanszékeivel, valamint az Irodalomtudományi Intézettel, korábbi munkahelyével – nem túlzás, ha a ’90-es évektől benne látjuk a magyarországi felvilágosodás-kutatásnak egyik vezéralakját. Ő hozta létre és 2007-ig irányította is azt a doktori programot (Magyar és európai felvilágosodás), amelynek keretében számos fiatal kolléga szerezhetett PhD-címet, s válhatott a hazai irodalomtörténeti kutatások közreműködőjévé.

Büszkeség hát, hogy őt munkatársunkként tisztelhettük.

De az én számomra ő még ennél is több volt, pontosabban sokkal személyesebb a viszonyom az ő tevékenységéhez, s – immár – emlékéhez. Hiszen a tanítványa voltam, hozzá írtam a szakdolgozatomat, majd témavezetőm lett, s az ő vezetésével doktoráltam (azaz szereztem meg a kandidátusi címet). Neki köszönhettem, hogy a tanszékre kerültem tanársegédként. Számomra ő volt az egyik legfontosabb összekötő láncszem a korábbi irodalomtörténészi tradícióhoz, az ő történeteiből és anekdotáiból ismerhettem meg olyan legendás elődöket (mint például Szauder Józsefet), akivel már személyesen nem találkozhattam. A szerves folytatás lehetőségét éppen ő testesítette meg nekem. Mestereiről beszélt nekem, s közben ő is mesterré vált a számomra.

S persze nemcsak nekem, hanem mellettem és utánam sokaknak.

A halálával lezárult egy korszak – a tanszék életében éppúgy, ahogyan egykori munkatársai számára is.

Hálával tartozunk neki.

Isten nyugosztalja.

Szilágyi Márton