Czibula Katalin, a mélység magasiskolája

„Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.”

József Attila: (Már réges-rég...)

Mindent tőle tanultam – szoktam mondani és mondtam neki is a magam keresetlenségében többször is. Ez nyilván persze túlzás, de mégis valami olyan lényegit kaptam tőle, ami által minden addigi tudásom megváltozott. Egy olyan irodalom- sőt művészetszemlélettel ruházott fel, amely számomra paradigmaváltó volt, abban az értelemben, hogy a tőle tanultak birtokában, már soha nem lehetett a világ számomra olyan érthetetlen, homályos és átláthatatlan, mint annak előtte. Összefüggésekre, relációkra, viszonyrendszerekre irányította a figyelmemet, miközben minden megállapítása mindig a szövegből indult ki és oda is érkezett vissza. Hovatovább nemcsak a szövegek szövevényes világában segített eligazodni, hanem arra is rávilágított, hogy képzőművészeti alkotásokat hogyan lehet nem csupán nézni, hanem látni is.

A művészet, ami addig körülvett az összefüggések rendszerén keresztül új értelmet nyert. Azután persze ezek az értelmezések át- meg átrendezőtek. Azt is tőle tanultam, hogy ez egy, kikerülhetetlen, sőt értékes folyamat, amely szükségszerű része a valódi jelentésteremtés műveletének.

Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor Watteau képét elemeztük az órán, és egyszer csak megvilágosodtam. Ilyen megvilágosító jelenség volt ő. Értékadó, értékteremtő és értékmérő. Az ő szigorú szabályainak való megfelelés munkával járt, de tényleg minőséget jelentett.

Abba az egyetlen évfolyamba jártam, amelyet öt féléven keresztül tanított. Az antikvitástól a XIX. század végéig. Hozzászoktatott bennünket, hogy hétről hétre olvassunk eposzokat, drámákat, regényeket. Ez a készülés, olvasás adott keretet az akkori életünknek. A nagy többség olvasott, mert részesei akartunk lenni a beavatásnak, ahogy feltárul előttünk a kincsesláda. A titok, a kincs mindig maga a szöveg volt, s egy idő után észrevettük, hogy már mi magunk is hozzá tudunk férni e titokhoz, a szöveghez. Így tanított meg minket sokat és érdemben olvasni. Kibetűzőként érkeztünk hozzá, és értő olvasóvá nevelődtünk általa.

Bár addig is tudtam, de amikor elkezdtem tanítani, akkor vált mindennapos élménnyé számomra, hogy úgy olvasok, úgy gondolkodom, és úgy olvastatok és úgy gondolkodtatok, ahogy tőle tanultam.

Később a gyászban, veszteségünk feldolgozásában találtunk egymásra barátként. És boldog vagyok, hogy elmondhatom, hogy a barátom lett. Személyes életünk rengeteg élményét osztottuk meg egymással, miközben két örök témánk a művészet szépsége és az élet végessége egyfolytában jelen volt. Ezek körül forgott legutolsó beszélgetésünk is. A közelgő halál szorításában egy betegen is méltón vállalható, pusztán a világ szépségeire figyelő, azt szemlélő, kontemplatív létezés lehetőségéről tűnődtünk, azt hittük, abban reménykedtünk, hogy az aktív, pezsgő, cselekvő évek után most a csöndes megfigyelés, elidőzés időszaka köszönt be.

Nehéz a birkózás azzal, hogy tévedtünk.

Most néztem vissza az üzenetváltásainkat, és megtaláltam a tavalyi dolgos félévben írt sms-einket, mikor együtt szerveztünk meg és hallgattunk végig egy módszertani előadássorozatot, hogy mennyire örültünk is annak, hogy a munka heti rendszerességgel alkalmat adott a találkozásokra.

Hiánya megrendítő. Amit talán csak az oldhat fel valamelyest, hogy az mégiscsak ajándék, hogy ismerhettem őt, közel kerülhettem hozzá, járhattam az óráira, és nemcsak én, hanem oly sok tanítványa is, akik között van valami cinkos szövetség, hálás összetartozás, hogy mi mindannyian tőle tanulhattunk.

(Raátz Judit fényképe)