Kelemen Pál, L. Varga Péter (szerk.): Hans Ulrich Gumbrecht 1–2., Prae, 2013/2–3.

Hogyan lehetne elmondani néhány oldalon, hogy kicsoda Hans Ulrich Gumbrecht? Hogyan lehetne bemutatni egy ekkora, ennyire szerteágazó és ilyen sebességgel növekvő életművet? Egy olyan személy eddigi munkásságát, aki Arbogast Schmitt – jelen, Gumbrechtnek szentelt kétrészes válogatásunk második részében közölt – írása szerint a szellemtudományokban tapasztalható átlagos professzori teljesítménynek körülbelül az ötszörösére képes? Egy olyan ember jelentőségét, akinek a tudományos életében számtalan nyelvre lefordított könyvei és végeláthatatlan publikációs listájának egyéb tételei mellett ugyanilyen súllyal van jelen az a mindenki számára egyértelmű, mégis viszonylag nehezen megragadható, nehezen leírható teljesítmény, amelyet a hagyományosan tudományszervezésnek nevezett szférában mutatott fel?

Lapszámaink főhősének esetében választ adni a fenti kérdésekre különösen nehéz, már csak azért is, mert például a tudományszervezés szó kimondásakor alig tudunk szabadulni attól a mellékzöngétől, hogy itt a tulajdonképpeni tudományos működésen kívül eső, ám egyfajta szükséges rosszként vele együtt járó, azt inkább kiegészítő, egyfajta adminisztratív-technikai szféráról van szó. Csakhogy Gumbrecht alakja és munkássága a szellemtudomány művelésének radikálisan új formájával szembesít, egy olyan formával, amelyben megszűnnek az ilyen mellékzöngék, amelyek valójában nem mások, mint a szellemtudományok 19. században feltalált tudományosságának alapját képező olyan megkülönböztetések kései visszhangjai, mint szellem és betű, elmélet és gyakorlat, gondolkodás és lejegyzés, előadás és szervezés, esemény és mindennapok. A szellemtudományos munka olyan új formáját, amely túl akar lenni ezeken a megkülönböztetéseken, a természetéből fakadóan nem lehet csupán fogalmi vagy elméleti síkon közvetíteni, azaz a fenti megkülönböztetések egyik oldalán, mintegy a „szellem” birodalmán belül, tudományos értekezések témájaként. Gumbrecht azzal szembesít bennünket, hogy a szellemtudományok általa elképzelt újfajta művelésének lényegi – és nem csak járulékos – eleme kell, hogy legyen a „test” és az „anyag” birodalmában való megjelenítés is.