Szávai János, Pascal örvénye avagy A progresszió hullahegyei: esszék

A világhálós irodalmi lap rendszeresen közöl rövid netnaplókat, s a hálón böngészve itt-ott találkozunk komolyabb igénnyel készülő feljegyzéssorozatokkal is. Ebből a nézőpontból tekintve a blog is kétféle vonzásnak van kitéve; ha egyfelől a korlátlan szabadság mámora pillanatnyilag feledteti is a szelekció szükségességét, másfelől lassan megjelenőben a minden emberi tevékenységre jellemző formateremtő igény.

Itt tartunk ma. A jelenség még csecsemőkorát éli, ki tudja, merre fejlődhet tovább. Mindenesetre van, az eddig említettek mellett, egy olyan jellegzetessége, amely megváltoztatni látszik az írásbeliség visszaszorulásának, a képi világ egyre inkább elhatalmasodó dominanciájának tendenciáját. Az európai kultúra egyértelműen a Szóra, a logoszra épül. Vagyis a Szó értékvesztése ennek a kultúrának az értékvesztése.

A blog, ha teljesen új módon is, újból a Szót helyezi világunk centrumába" – írja számunkra is biztatást adva Szávai János összehasonlító irodalomtörténész, egyetemi tanár új, immár 20. kötetében, mely kivételesen gazdag tematikát dolgoz fel.

Ez a sokszínűség alighanem összefügg párizsi nagyköveti és kultúrdiplomáciai munkásságával. Olyan élmények ezek, amelyek kiragadták a szűkebb szakma keretei közül, enciklopédikus ismereteit a valósággal ütköztetve új dimenziót adtak tudásának. A kötetben fölidézi a kor néhány kiemelkedő szemelyiségét: Antall Józsefet, Gyergyai Albertet, Illyés Gyulát, Jean Starobinskit és Jean-Marie Lustiger-t, és könyvét egy olyan ciklussal zárja, ami a vallomás erejével helyezi bele egy szemérmes, belő kánonba: „Magyar vagyok” – mondta. Azt nekünk kell hozzátennünk: és ettől annyira európai.