Rónay László

Májusban, a tavaszi félév végén felhívott telefonon. – Most mentek el a gyerekek. (Az utóbbi évtizedekben a hallgatókat  már gyerekeknek neveztük, unokáink idősebbek voltak). Befejezem, kész, többet nem tanítok, ez volt az utolsó órám. – Ne hülyéskedj – válaszoltam nevetve – ismerlek, nem mondod komolyan. Hát, komolyan mondta…

Van, aki birtokot, házat, villát, bankszámlát, részvényeket örököl, ő két dolgot örökölt édesapjától, örökölte a huszadik század magyar irodalmát. Ebbe beleszületett. És örökölte azt a szellemiséget, amit két, egymással ritkán szinonim szóval lehet megnevezni, örökölte a katolikus humanizmust. Ezt folytatta. Az eszközeit, mondhatnám, a fegyvereit aztán már maga készítette. Két győzedelmes fegyvere volt, a derű és a kedvesség. Szándékosan nem a szeretet szót használom, a szeretet lehet szigorú és lehet kemény. Látszólag szívtelen is. Laci örökké derűs volt és az élet minden pillanatában, minden találkozásunk, minden beszélgetésünk  alkalmával, hatvan éves barátságunk alatt minden mondatában volt valami alkati kedvesség. Ez nem előre megtanult viselkedésformából fakadt, hanem a lényéből.

Persze szenvedélyes is volt. Volt egy szenvedélye. A tanítás, mondanám, de nem mondom, mert  ez nem a tanári értelemben vett tanítás volt, hanem inkább a „gyerekek- közt-levés” és a „derűs- kedvességgel-segítés” szenvedélye. A gyerekek, a hallgatók pedig megértették, és ami több, megérezték ezt a feléjük áramló  fluidumot. És rajongtak érte. Már hosszú évek óta nem tudott bemenni az egyetemre, a szervezete fokozatosan és egyre kegyetlenebb módon hagyta cserben. A hallgatók vándoroltak fel hozzá a Mandula utcába, a könyvespolcok és a hanglemezek  között, a dolgozószobájában folytak az órák.

A tudós irodalomtörténész? Könnyebb lenne felsorolni, kiről, miről nem írt, mint felsorolni könyveit, tanulmányait. Most a héten, csütörtökön lesz legújabb könyvének bemutatója. Majd jót mosolyog, miket hordanak össze róla, távollétében, az összegyűltek.

Kenyeres Zoltán