Régi Magyar Irodalom Tanszék

Régi Magyar Irodalom Tanszék

Régi Magyar Irodalom Tanszék

Ismertetés

A tanszék feladata a középkori és kora újkori magyar irodalom oktatása, a korszak iránt érdeklő hallgatók és tudósjelöltek képzése, kutatás, szövegkiadás, tudományos ismeretterjesztés. A régi magyar irodalom az irodalomtörténeti közmegegyezés szerint a magyar írásbeliség kezdeteitől a modern irodalmi rendszer és intézmények kialakulásának időszakáig tart. Tehát nagyjából az államalapítás korától a 18. század végéig. E közel nyolcszáz év irodalomfelfogása jelentősen eltér a 18. század közepétől kiformálódó modern irodalomfogalomtól. Nem kizárólagos követelménye a magyar nyelvűség, hiszen az irodalmi kommunikáció és a műveltség nyelve ekkor még meghatározó módon a latin. Nem alakult ki az önelvű, fikciós, szórakoztató irodalmiság  eszménye; az irodalom funkciója még egyszerre a tanítás, gyönyörködtetés, buzdítás (docere—delectare—movere). A korszakkal foglalkozó szakemberek  tehát nem csak  a mai értelemben vett szépirodalmi művekkel foglalkoznak, hanem érdeklődésük kiterjed a tudományos és a használati irodalomra is: liturgikus szövegekre, történeti művekre, naplókra, útleírásokra, prédikációkra, alkalmi versekre stb. A régi magyar irodalom kutatásának, hagyományosan  igen sok a művelődéstörténeti vonatkozása.

A Tanszék tantárgyakat gondoz a bolognai-típusú képzés mindhárom ciklusában. Az alapképzésben a magyar szak és az irodalomtudomány szakirány korszakunkhoz kapcsolódó bevezető, történeti és elméleti tárgyai oktatásában veszünk részt. Mesterképzésben a Reneszánsz tanulmányok, a Magyar nyelv és irodalom és az Irodalom- és kultúratudomány mesterszakok középkori és kora újkori szakirányának tárgyait, valamint egyes törzstárgyait oktatjuk. A PhD képzésben két doktori programmal veszünk részt. Ezek a Reneszánsz irodalom és a Magyar barokk irodalom című programok.

MTA-ELTE Humanizmus Kelet-Közép-Európában Lendület kutatócsoport

Történeti értelmiségi hálozatok: Új eszközök a Respublica Litteraria vizsgálatára

Kutatócsoportunk az MTA Lendület-pályázatának támogatásával az 1420 és 1620 között a Magyar Királyság területén született irodalmi műveket és szerzőik értelmiségi karriermintázatait vizsgálja. Kutatásunk során több, eddig publikálatlan szöveg (Apáczai Csere János: Philosophia naturalis, Enyedi György: Prédikációk, Zsámboky János: Levelezés), valamint egy – több száz humanista szerzőt bemutató – angol nyelvű enciklopédia kiadását is tervezzük. A projekt fő célkitűzése egy angol nyelvű, a német Verfasserlexikon mintáját követő lexikon megjelentetése, amely az 1420 és 1620 között Magyarországon élt, mintegy 400-450, munkásságát latin vagy klasszikus mintákat követő népnyelven folytató szerző szövegeit, szöveghagyományát mutatja be. Ez a szöveg- és értelmiségtörténeti kutatás nyújt alapot a korabeli értelmiségi életpályák nyelvi, konfesszionális, szociológiai és karriermintázatainak feltérképezéséhez. Az eddigi összefoglalásokhoz képest új megközelítésben vizsgáljuk a műveket: alapvetően nem az alkotókat helyezzük a kutatások középpontjába, hanem a szövegek kontextusát és materiális fennmaradását, különös tekintettel arra, hogy egy-egy szerző művei hol és milyen formában, kéziratban vagy nyomtatásban maradtak-e fenn, hogyan olvasták korabeli olvasói, és ennek milyen emlékei vannak.

A kutatócsoport honlapja: hece.elte.hu

Történet

A klasszikus, latin nyelvű egyetemi tanulmányi rendszerben a magyar nyel és irodalom oktatásának igénye a 18. század második felében kezdett megteremtődni. Először csak rendkívüli tárgyként a nyelvet lehetett tanulni, majd 1791-ben érkezett el annak az ideje, hogy a magyar nyelv és irodalom egyetemi diszciplinaként, intézményes formában is megteremtse önmagát. Az első magyar tanszék megalapításának helyszíne az akkor már Pesten működő egyetemünk volt. Az első professzori kinevezést Vályi András kapta II. Lipóttól. A közös nyelvi és irodalmi katedra további professzorai voltak:

1876-ban az irodalomtörténet levált a magyar nyelv oktatásáról, és önálló tanszék keretében tevékenykedett tovább. Az önálló magyar irodalomtörténet első kinevezett tanára 1876-tól 1902-ig Gyulai Pál volt. Nyugdíjba vonulása után már egy időben két professzor tanított magyar irodalomtörténetet, akik felváltva tartottak előadást a régebbi és a 19. századi irodalomról. Valójában úgy is tekinthetjük, hogy 1904-től egy régi és egy modern magyar irodalmi tanszék működött egymás mellett. A háború előtti korszak professzorai voltak Széchy Károly (1904–1906), Katona Lajos (1908–1910), Négyesy László (1911–1923), Horváth János (1923–1948), Riedl Frigyes (1904–1921), Császár Elemér (1923–1940), Alszeghy Zsolt (1940–1949).

Az önálló Régi Magyar Irodalom Tanszék 1953-ban jött létre, amikor – korszaklogika alapján – a magyar szakon oktató tanárokat négy önálló tanszék keretei köré szervezték. A kezdetben a IV. számú irodalomtörténeti tanszék elnevezést, majd a hatvanas évektől a Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék nevet viselő régi magyaros tanszék első vezetője Tolnai Gábor lett. Tolnai nyugdíjba vonulása után, 1980-tól 1993-ig Tarnai Andor, 1993-tól 2002-ig Kovács Sándor Iván vezette a tanszéket, 2002-től 2009-ig Horváth Iván volt a tanszékvezető, tőle vette át a tanszék vezetését Orlovszky Géza, aki 2017-ig töltötte be a tanszékvezetői pozíciót.